Egyedi esetekből nem szabadna komoly következtetéseket levonni, csak átfogó és megbízható adatokból. Mégsem haszontalan a körbekérdezés, amikor gazdasági kilátásainkat vizsgáljuk. A gazdaságról és társadalomról közzétett összefoglaló adatokkal ugyanis a szokásosnál is több gond van.

A makrogazdasági mutatók eleve késve jönnek: mire megtudjuk, hogy mi történt szeptemberig, már benne vagyunk decemberben. Ez eddig is így volt, ám a mai fordulatos világban már néhány hét alatt új viszonyok állhatnak elő. Kereshetünk egyidejű adatokat, mint a napi áramfogyasztást vagy az emberek (telefonjainak) mozgását, de a big data értelmezése nem egyszerű. Igaz, a kialakult módszertan szerint gyűjtött hivatalos adatokkal sem megyünk sokra.

• A fogyasztói árindex a szokásosnál is kevésbé megbízható a fogyasztási szerkezet és vásárlói szokások hirtelen megváltozásakor, most pedig ez a helyzet.
• Az átlagbérek lendületes növekedése a gazdasági válság közepén? Csak a számtani átlag és a medián mibenlétéről, meg a statisztikailag lefedett üzleti körről szóló bonyolult magyarázatokkal együtt fogyasztható az adat.
• A munkanélküliségi ráta kedvező alakulása pedig csak azt nyugtatja meg, aki nem tudja, hogy nálunk extrém rövid időre szól az álláskeresési támogatás; a három hónap lejártával sokan egyszerűen kiesnek a munkaerőpiaci aktivitási mutatókból, azaz már nem munkanélküliek, csak éppen nincs munkájuk. Akkor mit csinálnak, miből élnek?

Ha névértéken elfogadnánk az aggregált adatokat, reménykedhetnénk a gazdasági aktivitás gyors helyreállásában. Ám visszapattanásról már csak a tőkepiaci elemzők beszélnek, az OECD és mások előrejelzése szerint viszonylag elnyúló lesz a helyreállítási szakasz egész Europában és nálunk is.

A különféle ágazatokat, térségeket és az egyes hús-vér embereket nagyon eltérő módon érik a változások. Itt van az egyik ismerősöm. Formailag vállalkozóként alkalmazták, de az őt foglalkoztató cég ismét hibernált üzemmódra állt át, így munkája nincs, most keresgél. Már bánja, hogy tavalyelőtt az itteni munkaerőhiány miatti konjunktúrában hazajött külföldről, de kinti megtakarításaiból egy ideig ellesz, aztán ha a határok nyílnak, ismét kimegy.

A környékünk jóhírű cukrászdája is eddig bírta, de most könnyesen fogad az eladó: a tulaj tovább nem hajlandó állni a folyamatos veszteséget, felmond neki, és az ő életkorában ez nem játék.

Egy középkorú, agilis szállodatulajdonos felfedi túlélési stratégiáját: a ház felét leállítja, a másikat kiadott ingatlanként hasznosítja, de tudja, hogy azt úgy le fogják lakni, hogy a bérlők után majd fel kell újítani – a mostani bérleti díjat már teheti is félre, az csak a törékeny lividitása fenntartásában segít. A konyhát pedig ételkiszállítással igyekszik fenntartani. A nyári hónapok bevételéből egy ideig futja, talán kicsivel tovább, mint a környéken másoknak, és így kihúzhatja addig, amikorra visszatér a kereslet.

Az esetek sokfélék, de lényeges és általános érvényű üzenetük van a magyar valóságról. Ebben a mostani válságban nem csak, és nem is elsősorban a munkanélküliség megugrása a nagy társadalmi és szociális gond, hanem az, hogy sok szakmában kevés a munka („alulfoglalkoztatottság”): kevesebb órát dolgoznak, nyolc helyett hatot vagy négyet, vagy később már annyit sem. Az országhatárok visszamerevedése százezres ingázó kör megélhetésének tett be, megnehezült a kinti munkavállalás; az így kieső jövedelmet az itteni munkapiaci viszonyok között aligha lehet pótolni.

Pénztartalékja a magyar családok felének nincs. De a cégeknek sem sok. Így abból a tényből, hogy egy cég még nem állt le teljesen a járvány első hulláma alatt, sajnos egyáltalán nem következik, hogy kibírja a második hullám elmúlását. Az üzleti kör likviditási helyzetéről és megtakarításairól a tavasszal viszonylag kedvező képet adtak az MNB aggregált adatai – de az tavasszal volt. Még az sem egyértelmű, hogy a kisebb cégeknél nagyobb-e a csődbemenetel valószínűsége, vagy a tőkeerős nagyvállalatoknál sok múlik azon, hogy egy vállalat mit tud kezdeni a fix költségeivel, azok pedig a nagy cégeknél elég merevek szoktak lenni, eljöhet egyszer az üzembezárási pont.

A rendszerváltási válság és a tizenkét évvel ezelőtti pénzügyi krízis alatt szerzett keserű tapasztalatokból leszűrhető: még ha újraindul is – új szerkezetben, másfajta módon – a gazdasági konjunktúra, a pénzbeli és nem anyagi tartalékok kimerülése miatt sok embernek, számos cégnek már késői a kereslet megjelenése. Ezért nem a „munkahelyek megőrzése” a legfőbb társadalmi feladat ilyen mély válság idején, hanem a sérülékeny rétegek, szakmák, családok megsegítése abban, hogy képesek legyenek visszakerülni a mozgásba lendülő gazdaságba. Lehet arra számítani, hogy a mozgékony emberek megtalálják az új működési formát. De nem mindenki. A lesüllyedés ellen alá kellene dúcolni a veszélyeztetett rétegeket. Őket a lassan javuló konjunktúra sosem képes megóvni.

Forrás