Több tényező egyszerre feszíti szét az egészségügyi rendszereket és igaz ez Magyarországra is. Az egyik ilyen, amiről idehaza kevés szó esik: a társadalom idősödése. Bodrogi József egészségügyi közgazdász a Portfolio-nak adott interjújában ezzel kapcsolatban arra mutatott rá, hogy nagyon kevés figyelmet fordítunk az élet utolsó szakaszára és annak egészségügyre gyakorolt hatására. Szerinte Magyarországon érdemben ezzel a kihívással senki sem foglalkozik, ezért az időskori ellátások epicentruma az egészségügy, miközben ez a legdrágább ellátási forma.

Az egészségügy átalakítása az elmúlt hetekben, hónapokban idehaza is a figyelem középpontjába került, struktúraváltásról, a finanszírozás átalakításáról, pótlólagos forrás szükségességéről is szó van. De eggyel hátrébb lépve: miért fenntarthatatlan az egészségügy rendszere szerte a világon, miért óriási kihívás hosszú távon is jól működő rendszert alkotni?

Bodrogi József: Magyarország nincs egyedül, minden országnak fáj, hogy honnan varázsolja elő a hatalmas mennyiségű pénzt, ami az egészségügy finanszírozásához szükséges. Az egyik oka, hogy az igények folyamatosan emelkednek, mindenki azonnal szeretné a legjobb orvost, a legmodernebb technológiát, de közben a lehetőségek ezzel nem képesek lépést tartani.

Vagyis az igény és a lehetőség közötti olló egyre csak nyílik.

A másik ok, hogy az egészségügyi kiadások gyorsabban növekednek, mint az országok gazdasági teljesítménye. 1960-90 között az OECD-országokban 2,2%-kal nőtt évente átlagosan a GDP, az egészségügyi kiadások pedig 3,3%-kal átlagosan. Ezt a következő 40 évre extrapolálva látható az igazi feszültség. 2000 után az arányok csak rosszabbak lettek: az egészségügyi kiadások növekedési üteme 4,8%-ra gyorsult, a GDP növekedési üteme viszont a válság miatt 1,6%-ra mérséklődött.

Melyek azok a trendek, amelyek szétfeszítik az egész rendszert?

Az egyik legfontosabb ok, hogy a technológiai költségek – gondolok itt a fejlett gyógyszeres terápiákra, a diagnosztikára, az orvosi műszerekre, valamint az informatikára - az egekbe emelkedtek, de nyilván ennek nemcsak a hátrányait érzékeljük.

A másik lényeges probléma pedig a társadalom idősödése. Fontos látni, hogy a 65 év alattiak és 65 év felettiek közötti egészségügyi fogyasztás aránya 1:4.

Eközben viszont nagyon kevés figyelem fordul az élet utolsó szakaszára, annak az egészségügyre gyakorolt hatására.

Idehaza is ez a helyzet?

Nem meglepő módon Magyarországon ezzel érdemben senki nem foglalkozik. Ennek köszönhető, hogy az időskori ellátások elsődleges epicentruma az egészségügy, holott ennek nem így kellene lennie, mert az a legdrágább. És közben bajban vagyunk, mert nem is tudjuk, hogy milyen rendszerekkel kezeljük ezeket a problémákat. A világban van egy eltolódás az aktív ellátás, valamint a szociális szektor között.

A legfejlettebb országokban kezdtek el tudatosan az end of life témájával foglalkozni.

Mert ott az idősödés ezt korábban kikényszerítette?

Abszolút. Az Egyesült Királyságban 1900-ban 45 év volt a várható élettartam, most pedig 85 év. Relatív kevés tudásunk van arról, hogy hogyan kell kezelni az időskori problémákat. Ennek egyrészt van egy politikai magyarázata. Az időskori ellátások közgazdasági racionalitások mentén való szűrése politikailag kockázatos lenne, mert miközben az egészségügyi közgazdaságtanban két szempont fut egymással szemben, a hatékonyság és a méltányosság, addig

látni kell, hogy az időskori ellátások nagy része nem költséghatékony.

Angliában, Amerikában és Hollandiában már end of life care kifejezést használnak nem end of life treatment kifejezést, mert itt már nem csak gyógyításról beszélünk, hanem a helyzet kezeléséről. Az emberek kétharmada keringési és onkológiai betegségekben hal meg. Mit csináljunk akkor, amikor érkezik a súlyos infarktus, agyvérzés meg az ötszörös áttét az idősebb betegeknél? Milyen szakmai protokollok mentén, milyen morális standardok mentén kell megoldani az idősek ellátását? Ez tucatjával omlik rá a rendszerre.

Nálunk is jelen van ez a probléma, csak később kezdődött az eszkalálódása?

Magyarországon ez a probléma azért nem volt annyira evidens, mert az átlagéletkorok nálunk relatív alacsonyak. 1960 és 2000 között mennyivel emelkedett a magyar férfilakosság átlagéletkora?

Nem merek tippelni.

Egy évvel sem és ez világcsúcs. Eltelt úgy 40 év, hogy a férfiak átlagéletkora nem emelkedett.

Effektív nem kellett szembenézni az egészségügyi problémák tömegével.

A fejlett világban miben tartanak előrébb?

Angliában és Amerikában például azt próbálják meghatározni, hogy mi is valójában az end of life tartalma, milyen betegségek jelentkeznek jellemzően, például mozgásszervi betegségek (derék, láb), vagy központi idegrendszeri. Ezek közül három betegséget szoktak kiemelni, a demenciát, annak egy speciális fajtája az Alzheimer-kór és a Parkinson. A demencia olyan súlyos gond Nyugat-Európában, hogy a kórházi büdzsék egyhetede, egynyolcada már erre megy el úgy, hogy semmi esély nincs arra, hogy az embert meggyógyítsák. Az egészségügy ápolja ezeket a betegeket. De közben a döntéshozók észlelték, hogy mennyi pénzt költenek el, és feltették azt a kérdést, hogy mi az eredménye. A demencia ellen jelenleg nincs ellenszer. Tudják, hogy mi az a mechanizmus, ami miatt kialakul, de nincs rá gyógyszer. Magyarországon meg úgy teszünk, mintha ez teljesen rendben lenne.

Visszatérve Magyarországra, az elmúlt években szinte megállt a várható élettartam javulása, ezért nem annyira akut az idősödésből fakadó egészségügyi probléma nálunk?

Emelkedik, csak nagyon lassan és valóban emiatt nem annyira akut a probléma.

Magyarországon állami közfinanszírozásban nem alakultak ki azok a struktúrák, amik a geriátria kérdéseit kezelnék.

A most zajló vastagbél szűrés és az alacsony dózisú CT mellkas átvilágítás mellett nincsenek szervezett demencia szűrések. Egy-egy önkormányzat megcsinálja, de azzal nem vagyunk kisegítve. Közben ugyanis nincs intézményi rendszer, amely utána ezt tudná kezelni. Az állam ebből lényegében kivonult, itt is a piac oldja meg a helyzetet és szabja meg az árakat. Nincs műhelymunka ennek kapcsán, hogy mihez kezdjünk ebből a szempontból az egészségügyi rendszerünkkel. Az idősgondozásnak ugyanis van egy morális vetülete: ők az életük aktív részét eltöltötték, egy közösség érdekében megtették, amit meg kellett. A közösségi ellátásból az következik, hogy ők utána kaphassanak ezért cserébe ellátást.

Máshol milyen rendszerek működnek, van jó példa Európában erre?

Németországban időben észlelték a helyzet súlyosságát és elhatározták, hogy a nyugdíjasoknak is kell fizetni társadalombiztosítási járulékot. A német rendszer kapcsán fontos megjegyezni, hogy ki lehet lépni a közfinanszírozott rendszerből adott jövedelem felett. Viszont nem léphetsz vissza. Ha valaki kiiratkozik, az később nem vehet igénybe állami szolgáltatást. Az időskori ellátások jelentős része nem igényelne egészségügyi ellátást. Ápolással meg lehetne oldani.

Jöjjön az ápolási biztosítás?

Vannak biztosítók, amelyek magánápolásra is kínálnak szolgáltatást. Magyarországon is lesz ilyen, csak nem ma, majd 20 év múlva. A keresleti oldal meglenne már hozzá, viszont a filozófia nincs meg. Most amikor a piac oldja meg ezt a helyzetet az államnak az a felelőssége, hogy szabályozza ezt a folyamatot. Van valamennyi protokoll, de az nagyon vékonyan szabályozott. Hiányzik idehaza a gondolkozás arról, hogy mit értünk idősgondozás alatt. A politika menekül tőle. Hogy Merkelék elődjei el tudták ezt fogadtatni a német társadalommal, az egyik legnagyobb politikai bravúr volt Európában.

A jelenlegi gazdaságpolitika és támogatáspolitika a születésekre fókuszál idehaza. Több figyelmet kéne szentelni az idősödésnek? Hol kellene kezdeni?

Ha a lakosságszám miatt aggódunk, akkor a másik oldalra is kellene fókuszálni, az elkerülhető halálozásokat hogyan lehetne csökkenteni. A fekvőbeteg-ellátás kasszájának a 48 százalékát 2017-ben a 65 év felettiek ellátására költötte az állam. Ez 1,9 millió embert jelent. Minden előrejelzés azt mutatja, hogy 2030-ra ez a szám felmegy 2,5 millióra. Több mint minden negyedik ember 65 év feletti lesz. A teljes gyógyszerkassza 41%-át a 65 év felettiekre fordítja az állam, ugyanez az arány a gyógyászati segédeszközök kasszájában 56%. Ha ez így megy tovább, adódik a kérdés: hosszú távon ki fogja finanszírozni a rendszert. Főleg, ha idetesszük a szociális hozzájárulási adó fokozatos csökkentését, ami a tb-rendszerek finanszírozásában okoz kihívásokat.

Az ápolásbiztosítást meg kellene oldani már holnapután. De közben hiányzik az a csapat, akik ezt képesek lennének kidolgozni és levezényelni.

Forrás